Alvópóz

 Elalváshoz készülődtem. Elhelyezkedtem a kedvenc alvó pózomban, ami ugyancsak egy kitekeredett póz, de én így szeretem. Amikor is bevillant az agyamba, milyen jó fotós projekt lehetne ebből! És elképzeltem, majd álmomban a részleteket is kidolgoztam.
Szóval, ha én egy jó fotós lennék, aki remek portrékat tudna csinálni, akkor kimennék mondjuk a Hősök terére, és megkérnék embereket, párokat, hogy had fotózzam le őket a kedvenc alvó pózukban. DE... és itt jön bele a csavar: mindezt úgy, utcai ruhában, ás ÁLLVA! Szerintem irtó nehéz. Úgy képzelem, fura, és muris pozitúrák adódnának! Na, és ezekből a képekből álmomban csináltam egy kiállítást, ahol a belépő mellé mindenki kapott egy piros öntapadós korongot (pöttyöt), amit a kiállítás végén felragaszthatott a neki legjobban tetsző kép kicsinyke mása alá egy nagy táblán. Ezzel egyben szavazva is a képre. Maximálva volt az egy képre leadható szavazatok száma (mondjuk 20), és amelyik fotó legelőször érte el, az nyert. És ezzel vége is lett a szavazásnak. Talán valami díj is volt a nyertes képen szereplőnek, de addigra felébredtem.

Le kéne védetnem az ötletet! :) Majd eladni jó pénzért. 

Ti is szoktatok "hülye" pózban aludni? :)

Tipikus helyzetek

 Ezek azok a tipikus helyzetek, amiket megértek ugyan, viszont nekem szorongást, rossz érzést, már-már dühöt okoz!
Mint pl. az, hogy egy hete meghívtam egy kis közös kajálásra két kolléganőmet, és egy volt kolléganőmet, mondván ez a nyugdíjas búcsúztató partym. Volt kolléganőmet barátnőmnek éreztem anno, majd megsértődtem valamiért, és megszakadt a barátság. Később annyiból helyreált, hogy tartottunk ugyan ezzel a társasággal egy közös szülinapi bulit, ami jól sikerült. Meg egy közös koncert is összejött. De volt olyan helyzet, amiből kihátrált az utolsó pillanatban. Mint most is. Megértem az indokait (munka), de valahogy fogadást mertem volna rá kötni, hogy nem jön el. Nekem meg ez rossz érzés. Én szégyenkezem miatta, hogy egy rendes, tisztességet bulit nem vagyok képes összehozni. Mindig is így volt. 

Most meg a másik. Mert nincs elég bajom a szorongásommal! Másik barátnő, akivel sok közös koncerten vettünk részt, utóbbi időben meg beszélgetéseket folytattunk, meghívott egy "titkos" születésnapi koncertre. Az ünnepelt kívánsága volt ez a koncert, de oda ugye rajongó tábor is kell!
Ment a szervezkedés. Erre most jött a hír, barátnőm covidos lett. Az eszem tudja, nem tehet róla, mégis dühös vagyok! Kirángat a komfort zónámból, és cserben hagy! Mert nekem nincs pofám már lemondani a dolgot. Talán jól sül el, ha Gábor haverom is jön. Ígérte, de ismerem őt is. Nagy esély van rá, hogy valami neki is közbejön. A többieket meg nem ismerem, nem tudok senkivel beszélgetni, úgy néz ki, a koncert is csak késő este lesz. Áh! Elment a kedvem az egésztől. 

Szabad jelzés

 Erősen közeledik az utolsó dolgozós napom. A kollégákat már az őrületbe kergetem, amikor azt számolgatom, hány nap van még ? Abból mennyi a délelőtt? Stb. Mert tegnap végre azt a napot is megértem, amikor utoljára kellett hajnal 3-kor felkelnem muszájból. Ez már fél lábbal a szabadság!

Amúgy a reggelem is jó volt. Megláttam Kicsirókámat a megállóban, és odamentem hozzá, hisz ez az utolsó alkalom, hogy arra jártam. Rövid, de kellemes (semleges) beszélgetés volt. De azzal, hogy odamentem, felvillantottam neki a zöld jelzést. Érezhette, hogy nem haragszom. A végén még fel is szólítottam, hogy jelentkezzen valamikor, mert sokat kéne beszélnünk!

Gőzerővel készülök Rómába. Költekezem Vettem bőröndöt, hátizsákot, cipót, szandált. Ja! Cipő...
Ma vagy egy órát válogattam a Deicman-ban, hogy a pénztárnál elővegyem a Humanic-os kuponomat. Vén bolond! :) Vissza is adtam a cipőt.
Kinyomtattam a beszállókártyát, jövő héten lehet majd a visszaútra is intézni. Eurót pont időben váltottam. A rákövetkező napon szálltak az egekbe az árak! 

Próbálom leküzdeni a szorongásaimat, és az ezzel járó hasmenést. Vannak már sikereim.

Megvilágosodtam

 Megvilágosodtam. Kicsit későn, de jobb, mintha soha. A fotózásról van szó.
Az internet tele van jobbnál jobb, szebbnél szebb fotókkal. Tagja vagyok több csoportnak ebben a témában, és követem pár fotóst munkásságát is. Kamaszkorom óta szeretnék jó képeket csinálni, de az amatőrségen sohasem jutottam túl. Először is a felszerelés hiánya miatt. (Soha nem tellett jobb gépre.) Másodszor azért, mert a technikai része nem nagyon érdekelt sokáig. 
Most van két gépem, kb ugyan azt tudja mind a kettő. Az egyiknek vannak olyan funkciói, amit olvastam ugyan, de még nem volt türelmem, meg kedve kipróbálni, kísérletezni vele.
Amire valójában rájöttem, hogy nem lenne szabad mások képeit nézegetnem! Mert a profit úgy sem érem utol, legfeljebb ötleteket merítek tőlük. Na meg irigykedem rájuk. 
A fotós csoportokban meg az amatőrök cseszik fel az agyam, a homályos, életlen, kompozíciót nélkülöző csinálmányaikkal. Hát még az, amikor az admin oda írja "szép fotó". Értem én, hogy a készítőjének élmény, és elismerésre vágyik (ki nem?), de akkor is...
Szóval: Maradok a saját kis világomban, a saját kis gépeimmel, a saját ízlésemmel, a saját normáimnak megfelelve. És ha így teszek, boldog leszek.

Semmi új

 Kerék pördült: alap állapot van. 

Most vagy azért szakítottam Kicsirókámmal, mert depressziós vagyok, és állandóan elsírnám magam, vagy azért vagyok depressziós, mert szakítottam vele, és ezért bőghetnékem támad úton, útfélen. Újból kéne citromfű kapszulát szednem. Tavaly télen nem volt rossz kedvem. A szorongásommal is kezdeni kéne valamit. Egyre rosszabb. Bár ma megúsztam pisi-kaki nélkül a harmadik oltást, és a bevásárlást. Már ez is valami! Egyre nehezebb bejárni dolgozni. Nincs kedvem. Valahogy még ki kéne bírni ezt a két hónapot.

Ahogy öregszem egyre jobban idegesítenek az emberek. Még a barátok is. Mogorva, magába forduló öregasszony leszek.

Költöm a cafetériát. Szép kártyára vettem önálló estre jegyeket. Aranyosi az egyik, Bödöcs a másik. Qrva drága, de nem kell messzire utazni. A szülinapi koncertemet, áttolták májusra. Sebaj. Viszont emiatt kellett a harmadik oltás, amit amúgy eszem ágában sem volt beadatni. Na meg Olaszország!!! Valahogy majd csak leszedálom magam, és barátságot kötök TenaLédy-vel, hogy feljussak egy repülőre. Onnan már nem lesz gond. Kimegyek, ha addig élek is, és élvezem két hétig Rómát, és barátnőm társaságát.

Kicsirókámra visszatérve: Oltári nagy barom volt, aki azt állította, hogy csak várni kell, és mindenki életében eljön az igazi! Lóf@szt! Itt vagyok 62 évesen, és soha nem volt úgy igazán boldog párkapcsolatom. Persze szerelmes voltam. Hatalmas lánggal égtem nem is egyszer. Csak épp senki nem táplálta a tüzet. Nem viszonozta az érzéseimet úgy ahogy az nekem jó lett volna. 
Az is lehet, ez van belém kódolva. Olyan faszikat szeressek, akiben csalódom, és kitartani mellettük a legvégső fájdalomig.

Sokkos állapot

 Picit le vagyok sokkolva. Számítottam rá, de azért mégis... Az a fránya nyugdíj összege..., na az sokkolt le. Hivatalosan ugyan még nincs meg a végleges, csak előleget állapítottak meg, azt már utalták is. Kolléganővel egyeztetve, és kiszámolva, na az már sokkoló. Kevesebb egy bő tízessel, mint amiben eddig reménykedtem. A hét bő esztendő után jön a hét szűk esztendő! A nagy nyomor után megszoktam, hogy szinte bármit megengedhetek magamnak, bármit megvehetek, és most vissza kell szokni a spórolós időszakra. Már a sörös doboz újbóli gyűjtését fontolgatom. :( Persze van félretett pénzem, és talán az új jövedelemforrás is elég lesz (éppen hogy), de voltak terveim. Még előttem van Róma, a lakás felújítás nagy része, nyaralások, kirándulások, de azt hiszem az új fényképező gépről le kell mondanom. Az riasztó, hogy megszűnik a lehetőség, hogy ha több pénz kell, majd legfeljebb túlórázom, kapok emelést, lesz jutalom, stb. De azt is tudom, hogy nem akarok tovább dolgozni. Pedig hatalmas pénzbevétel lenne, akár csak egy év ráhúzás is! És a gondolatot is meg fogom szokni, hogy ennyi van, ezt kell beosztani! Most még akkor is ijesztő ez az egész. Nyugtatom magam, és kivárok tavaszig. Addigra befolyik minden pénz, ami még pluszban befolyhat, rendeződik a nyugdíj is. És akkor majd meglátom, eldöntöm, hogy meddig, és merre tovább?

Koncert szezon

Szép lassan lementem a régi bejegyzéseimet, és ha már itt vagyok, írok egy újat:
Lassan, de biztosan haladok a nyugdíj felé. Egy hónap múlva beadom az igényemet, aztán csak rajtuk múlik, mikortól, és mennyiért maradhatok itthon.

Kissé kaotikusra sikeredett ez a hétvége. Pénteken keltem hajnal 3-kor. Irány a melóhely. Álltam mind a 8 órában, mert az új kolléganőmnek fájt a térde. Hát nem esett jól. Rohanás haza, hogy cseppet pihenjek is. 
Kedves ismerősöm (kergeboci - ha valakinek mond valamit ez a név) mégsem tud jönni az esti koncertre. Lebetegedett. Sajnáltam, de hát az ingyenjegy kötelez... én megyek! Sajnos ez azzal jár, hogy korán kell menni. Mondjuk az előzenekart kihagytam volna. Viszont meglepett régebbi kolléganőm, barátnőm a párjával. Így mégsem kellett egyedül élveznem a koncertet. Remek helyünk volt. Előttem csak 2 alacsonyabb nő. Tömeg sem nyomott össze. Bár be kell vallanom, eléggé lepukkant a Barba Negra. Ülőhely szinte semmi. A beton egyenetlen. Ott toporogtam, hogy hogy is álljak? De a zene jó volt. Végig énekeltük a bulit. Viszont ez újabb 4 óra ácsorgást jelentett.

Hazafelé ugyan azt a villamost értem el, amivel délutános műszakból szoktam, hála a barinőméknek, mert elvittek odáig kocsival. Itthon a szokásos filmnézés, majd amikor feküdnék, megcsörren a telefon.
Pár perccel múlt éjfél. Laci falunapról tartott hazafelé, és elfogta valami érzés, hogy írjon nekem. (Manipulál.) Azok után, hogy nem válaszol az üzeneteimre, és nem olvassa el a levelem. Majd 80 perc intenzív üzenetváltás következett. Engem meg elkapott a régi hideglelős reszketés. Alig bírtam nyomkodni a telefont. Még egy szelfit is kicsikartam belőle, és kaptam is. Persze ára volt. Előbb csak fotót kért, majd videót. Utóbbit nem kapta meg. Sikerült ismét megbántania a reakcióival. 

De nem erről akartam írni. Végül olyan 4 körül aludtam el. 8 felé ébredtem. Mosás, nagy bevásárlás. Reggeli, újabb film. Fotózást terveztem szombatra, de nem jött össze. Délben újabb álmosság vett erőt rajtam. Irány az ágy. Újabb négy óra alvás. Szóval megvan a napi nyolc, csak éppen részletekben. 
És most (vasárnap) már megint fent vagyok kettő óta. Ilyenkor van időm blog mentésre, fotó válogatásra, egyebekre. Várom a napfelkeltét, és irány a mező!

 Tájékoztatásul az utókornak: Nem volt szándékomban beoltatni magam! Kényszer hatására cselekedtem. Egészséges vagyok több mint egy éve, és kirekesztenek, megkülönböztetnek. Két legrégebbi barátnőm közül az egyikkel összevesztünk, mert erőszakosan tolta rám a saját meggyőződését, holott csak annyit mondtam, én még kivárnék az oltással, míg letisztul a helyzet, megszűnik a kialakult káosz, és bizonytalanság. Most mégis rászántam magam, mert egy éve tologatjuk, halogatjuk a pár napos pihenésünk, kirándulásunk. A másik két emberrel meg mégsem tehetem meg, hogy ha már behülyítettem őket, hogy miattam nem tudunk ismét elutazni, csak azért, mert nincs kártyám. Persze így sem volt egyszerű, regisztrálni, keresni időpontot, és lehet, felesleges volt az egész, mert nem jön meg időben az "engedély".
Sűrű hétvége volt. Nekem, mert nem szeretek intézni semmit. Pénteken munka után bevásárlás, és posta, hogy ne csússzak ki az 1%-os határidőből, mint tavaly. Szombaton vakcina. Egyik bejáraton be, küldtek a másikhoz. Folyosók útvesztője. Oké, túlestünk rajta. Kapok időpontot. Kérdem, nem lehetne másik nap? Épp akkor esküvőn leszek. Ó, ez csak tájékoztató időpont, mehetek hamarabb is, de nekem kell utána járni, hogy mikor is lesz újra az adott vakcina? Fasza. Ez újabb telefonálgatást jelent majd. Hát nem örülök.
Haza mentem, pisi, kávé, és gyerünk tovább. Visszakaptam a vasaló árát. Ott helyben nem találtam olyat, ami tetszik. Átmentem a madarasba. Újabb bevásárlás, és vasalót is kaptam. 
Este kicsi pihi. Á, mondom, fasza gyerek vagyok, semmi hatása az oltásnak. Karom sem fáj, be sem lázasodtam. Lefekvéshez még egy altatót is bevettem. Hajnali ébredés, még mindig jól vagyok. Szokásos reggeli teszem ezt, teszem azt. Mosógépet is elindítottam. Vártam a szomszédot, hogy megszerelje a konyhai konnektorokat. Ugyanis eladtam neki a bicajomat, és ezzel a kitétellel engedtem kicsit az árból. 
Igen ám, de rám tört az álmosság. Reggel nyolckor vissza az ágyba. Kisebb megszakításokkal, átaludtam az egész napot, és az éjszakát. Csak annyi időre keltem fel, amíg itt volt a szomszéd. Ma meg délután megyek csak dolgozni.
Intéztem a nyugdíjazásomat is. Számolom erősen a hátralévő időt. Októbertől esedékes. Talán maradok még márciusig. Spórolok egy kis pénzt, mert karcsú lesz a járandóság.
Amit még megemlítenék: Egy év után visszafogadtam Kicsirókámat. Nem gondolok semmi olyat, hogy megváltozott, de igyekszik. Én sem vagyok már annyira függő. Ha jön, jön, ha nem, nem. 
Kb. ennyi az, ami lényeges. Sziasztok!