Révbe ért

 Azt érzem, kezd összeomlani a világom. Öregszem. Egyre több a gyógyszer, egyre kevesebb az energiám. Fogynak a lehetőségek, az álmok, a vágyak.
Ma Kicsirókám megnősült. Örülök is, és mégsem. Nem beszéltem vele, nem láttam három és fél éve. Nem írtam neki, nem köszöntöttem fel. Szeretem annyira, hogy minden jót kívánjak neki. Ez így helyes, ez így természetes. Betöltötte a negyvenet. Nem gyerek már. Remélem kinőtte a rossz természetét, és nem rontja el ezt a házasságot. De ne tagadjuk, felkavart a hír.
Gratuláltam neki messengeren, megköszönte. Ezzel végképp elengedem a kezét. Áltatom magam, hogy talán általam is tanult a hibáiból, és szerető társra talált. 
Furcsa.
Én meg baktatok a vég felé. Mindegy mennyi van még, az túl kevés, és azt a keveset sem használom ki. Ezt nem lehet megszokni. Más hogy csinálja? Hogy lehet nem gondolni a hátralévő időre?
Utálom, hogy utol ért az öregkor nyavalyája a diabétesz. Tele a hócipőm a diétával, hogy azt érzem, mindent megteszek, és minden is kevés.
Na jó, befejeztem a siránkozást. Ez itt az utolsó hely, ahol ezt elmondhatom, már a kutya sem olvassa, és ez nem is baj.
Ma egy picit rossz, ma egy picit meghaltam.