Tárgyi terhek

 Amikor az ember lánya elér egy bizonyos kor, és még egyedül is él, ráadásul egy garzonban... hát bizony elgondolkodik rajta, mennyi felesleges holmija van! Kezdve a könyvekkel, amit oly nagy imádattal vásárolt annak idején! Most meg nem fér el tőlük. Valaha a mindent jelentették, de már megfakult a vágy. A szem is romlik. És ahogy gyakran emlegetik: a nyugdíjasnak semmire sincs ideje! Olvasni sem.
Aztán ott a konyha. A bögrék tömkelege, amit kaptál karácsonyra, névnapra, születésnapra, de te csak egyből szeretsz inni. Ez igaz a kávés csészére, a vizes pohárra is. Minek neked fagylaltos kehely, amikor te a dobozból kanalazod, vagy a müzlis tálkából szereted enni a jégkrémet.
Kisebb nagyobb vázák árválkodnak a polcon, virágot meg már évek óta nem kapsz senkitől. Drága, kiment a divatból, nincs is kitől kapjál. 
Gardrób szekrény mélyén sátor porosodik. Tán kétszer használtad. És tudod, már nem is fogod. Nincs hol, nincs kivel, a derekad sem bírja már. Hiába a hozzá való matrac, és hálózsák! 
A bizsuk, amiket a gyerekeidre sem bírsz rásózni. Az egyik allergiás, a másik nem szereti, az ízlésük is más. Arany már régen nincs a birtokodban. Eladogattad amikor nem volt pénzed. Ezüstre váltottál, mert az volt menő. Ma már kényelmes vagy, és csak azért nem veszed fel, mert leugrasz a közértbe.
Ruha sem kéne ennyi. Vastag pulóvert évek óta nem vettem fel. A tél sem oly hideg, én sem lettem fázósabb. Idehaza ócskában tengek-lengek. Nyáron még annyiban sem. Éjszaka sem. Alkalmi ruha...? Egy elég, ha színházba megyek. Még fekete sem kell, a családunkban már a temetés sem "divat".
Az ember feje bölcsebb is lett ennyi idős korára, és belátta, hogy nem sok értelme, jelentősége van a tárgyaknak. Kellenek, de túlzott ragaszkodás nélkül.
Legyen pár olyan, ami szívünknek, lelkünknek tetszik. Amitől boldogabbak leszünk, ha ránézünk, kezünkbe vesszük. És kb ennyi.

Ennyi volt

 Utolsó bejegyzés. Már senki nem ír, és nem olvas blogot. Én sem érzek késztetést, mint régen, hogy mindenről beszámoljak. Ezt egy utolsó összefoglalónak szánom.
Élek, megvagyok, jól vagyok. Nyugdíjas éveimet kezdtem (elviekben tavaly, gyakorlatilag idén). Pénzem nem sok. Az infláció nagyon betett. Sebaj. Túlélem valahogy. Kicsit többet jövök-megyek, fotózom. Máskor meg csak a lakásban vagyok. A felújítás leállt. A takarítás, rendrakás ma sem a szívügyem. Könyveim eladása nyögvenyelős. Emberekkel kell kapcsolatba lépni. Brrr.. 
Barátnőm kórházba került a nyáron. Én etettem a cicáját, míg haza nem engedték. Sűrűn látogattam, segítettem amiben tudtam. 
Lányaimmal rendben vagyunk. Jeles ünnepekkor találkozunk, néha beszélünk telefonon, és segítem őket anyagilag, ha kell.
Gyönyörű szép, nagy családunk fogyatkozik. Keresztapám is eltávozott az élők sorából. A hat testvérből már csak kettő él. Mi, unokatesók, még tartjuk a kapcsolatot, de a mi gyerekeink már nem igen ismerik egymást.
Jövő nyáron talán kicsit összerázódunk megint. Húgom férjhez megy. Mivel ez az első házassága, hát nagy lakodalom lesz.
Szerelmi életem a nullára csökkent. Le erőltetem magam végre az álomvilágból a realitás talajára. Ahogy számítottam is rá, hirtelen megöregedtem. Lacit is kizártam (talán) az életemből. Küszködöm vele immár 13 éve. Közelebb van már a negyvenhez, mint a harminchoz, mégsem felnőtt. Nem változott egy fikarcnyit sem. 
Alvás problémáimat nem sikerült megzaboláznom. Szélsőségek jellemzik. A nulla alvástól a 10-12 órásig bármi előfordul, akár éjjel, akár nappal. 

Kb. ennyit tudok írni. Legyetek jók (ha tudtok)!

Utol ért a covid

Na, most vagy a koncerten kaptam el, vagy a fogászaton. Vagy ki tudja...? Kedden volt a koncert, péntek reggel ébredtem arra, hogy kicsit kapar a torkom. Vettem a gyógyszertárban tesztet, gondolván, ha pozitív, akkor Gábort lemondom, és az esti Bikinire sem megyek. De negatív lett. Így aztán mentem is, meg jött is.
Na az egy külön fejezet: Gábor! Mondom neki, korán jöjjön, mert meleg lesz, és akartunk kicsit az erdőben csavarogni. Felhívom délelőtt 10-kor, hogy mi a helyzet? Hát nemrég ébredt, de akkor siet! Jó. Vártam az ebéddel, úgy volt együtt főzünk. De már nagyon éhes voltam. Megint hívom, akkor már fél egy volt. Ja, már éppen veszi a telón a napi jegyet, és már indul is! (Ennyit a korán jövésről!) Így nekiálltam a nokedlinek. Épp végeztem, kimentem elé a villamoshoz. Megfőztük a gombapörit. Ettünk, ittunk. rengeteget beszélgettünk. Kipucolta a gépemet is. Mit ne mondjak, nyolc után már nagyon álmos voltam. Mikor ment el? Az utolsó pillanatban! Éjjel 11-kor!
Visszatérve a covidra... Én is lefeküdtem éjfélkor. Aludtam is reggel kilencig. Néha köhögtem, néha fújtam az orrom, mert be volt dugulva. Ébredés után a szokásos kávé, reggeli, majd 11-kor vissza az ágyba. Újabb 3 óra alvás. Kicsit megint fent voltam, majd aludtam reggelig. Kb ennyi is volt a betegségnek (szerintem). Elmentem a gyógyszertárba, most már pozitív lett a teszt. Lemondtam a kolléganőmet, épp ma akart átjönni. Lemondtam a fogászatot, pedig már kész lenne a fogam. Most megint húzódik 2 hetet, vagy egy hónapot, mert újabb szabira megy a doktornő.

Géniusz koncert

 12 éve volt utoljára (hivatalosan) Géniusz koncert. (Mert nem hivatalosan  volt már egy tavasszal, szülinapi bulinak álcázva, és ahová kaptunk páran meghívót.) Kobuciba lett meghirdetve, jó előre meg is vettük a belépőt. Utolsó pillanatban Merci lemondta, Katinak is közbeszólt a munkahelye (no meg az időjárás). Én meg majdnem lekéstem. Abban a hiszemben indultam el, hogy lesz előzenekar, ami engem nem érdekel, így kényelmesre vettem a dolgot. Messziről láttam már Gáborékat. Odamentem, és nagy örömmel fogadtak. Gábor hatalmas öleléssel, Seló, Csabi, puszival. Csabi felesége, és kislányuk is ott volt. Csabival elmentünk italért. Még nagyban állunk a sorban, amikor Opiék elkezdik a koncertet. Előre mentem. Gábor már ott volt. Újabb puszik, köszönések. Zsani, Ági, Edina. A szülinapi bulin megismert emberek is nagy örömmel köszöntek. Fantasztikus érzés. Tartozni valakikhez, közös élményekkel. Ahol nem vagy kívülálló.
Nagy hirtelen lebeszéltünk Gáborral egy szombati közös főzőcskézést. Rég beszéltünk. Jó lesz.

Nyár

 Nyár van. Amit én magam annyira nem szeretek. Ezért is jó, hogy már nincs semmi kötelezettségem. Itthon elvagyok a magam kis ventilátorával. Nem kell senkivel egyezkedni, hogy nyitott ablak, vagy csukott, légkondi vagy sem... stb. Éjszaka, és kora reggel totális szellőztetés, délután leengedett redőny mögötti élet. Ha nem akarok, nem mozdulok ki. Vásárlásokon most túl vagyok, ha mégis kell valami, pár lépés a spár. Igyekszem valamiféle napirendet kialakítani. Ha csak alkalom van rá, kimozdulok (persze nem a hőségben). Nem bírok egész nap itthon ülni. Igyekszem lehetőleg minden nap valami "hasznosat" csinálni. Ez lehet háztartás, vagy bármi intézni való. Nagyon apró lépésekkel haladok a totális rendrakás felé. Némi portörlés, selejtezés, irat megsemmisítés, takarítás, miegymás. Vagy kézműveskedem. Az olvasást is erőltetem. Arra is igyekszem rávenni magam, hogy legalább pár órára kapcsoljam ki a gépet nap közben. Az alvással még nem vagyok elégedett. Pár napig minden oké, de egy héten legalább egyszer nem alszom el reggel 4 óra előtt. Ma is így történt. Máskor meg délután is elnyom az álom. Főleg, ha ágynyugalomból néznék valami filmet. Vagy soha többet nem látom a végét, vagy másnap újból meg kell néznem legalább onnan, ahol belealudtam.
Anyagilag nehéz belőnöm, hogy kijövök e a nyugdíjból, vagy sem. Most tartok ott, hogy befolyt minden jövedelmem, de az árak úgy elszabadultak, hogy nem lehet követni. A múlt hónap totális katasztrófa volt, sok, és extra nagy kiadással.
A fogaim rendbetétele élvez most elsőbbséget. Híd csere, alatta az így szájsebészeti beavatkozást kívánt. Holnap megyek varrat szedésre. Nem kellemes.
Amúgy élvezem a nyugdíjas életet. Voltam színházban, megyek majd koncertekre, részt vettem egy kutyapártos padfestésbe. Sokat fotózom. Ugyan csak a városban, vagy a környéken. de kielégít.
Utazást most nem tervezek a hőség miatt.
Úgy érzem, sokkal kevesebb stresszt, szorongást élek meg. Legalább is következmények nélkül. Talán azt is a munkahely okozta, vagy az, hogy a munka mellet nem volt időm szinte semmire.
Ami csalódás, hogy Lacit nagyon ritkán látom. Ugye, a sok ezredik kibékülés után épp a római utazásom előtti éjszaka aludt nálam. Az egy jó este volt. Beszélgetéssel, mindennel. De ez már 2 és fél hónapja volt. Ilyenkor azt hiszem, hogy majd jön gyakrabban! De nem. Várom minden nap, minden héten, minden hónapban. Nap végén azzal alszom el, hogy majd legközelebb, hogy majd mindjárt...! Ma névnapja van. Nem ünneplős, azt tudom. Hajnalban ot vívódtam magamban, látván messengeren bejelentkezve, hogy köszöntsem, vagy sem. Mert ha nem reagál, az nagyon tud bántani. Végül írtam. Megköszönte. Később még váltottunk pár szót. Sok a munka. Vagyis egyhamar nem jön. Írtam, hiányzik. Visszaírt, én is neki. Ennyi. Pedig el kéne totálisan engedni ezt a dolgot. Ő is öregszik, én sem leszek fiatalabb, de még kell! Még szükségem van rá, és az érzésekre. Talán halálomig.

Alvópóz

 Elalváshoz készülődtem. Elhelyezkedtem a kedvenc alvó pózomban, ami ugyancsak egy kitekeredett póz, de én így szeretem. Amikor is bevillant az agyamba, milyen jó fotós projekt lehetne ebből! És elképzeltem, majd álmomban a részleteket is kidolgoztam.
Szóval, ha én egy jó fotós lennék, aki remek portrékat tudna csinálni, akkor kimennék mondjuk a Hősök terére, és megkérnék embereket, párokat, hogy had fotózzam le őket a kedvenc alvó pózukban. DE... és itt jön bele a csavar: mindezt úgy, utcai ruhában, ás ÁLLVA! Szerintem irtó nehéz. Úgy képzelem, fura, és muris pozitúrák adódnának! Na, és ezekből a képekből álmomban csináltam egy kiállítást, ahol a belépő mellé mindenki kapott egy piros öntapadós korongot (pöttyöt), amit a kiállítás végén felragaszthatott a neki legjobban tetsző kép kicsinyke mása alá egy nagy táblán. Ezzel egyben szavazva is a képre. Maximálva volt az egy képre leadható szavazatok száma (mondjuk 20), és amelyik fotó legelőször érte el, az nyert. És ezzel vége is lett a szavazásnak. Talán valami díj is volt a nyertes képen szereplőnek, de addigra felébredtem.

Le kéne védetnem az ötletet! :) Majd eladni jó pénzért. 

Ti is szoktatok "hülye" pózban aludni? :)

Tipikus helyzetek

 Ezek azok a tipikus helyzetek, amiket megértek ugyan, viszont nekem szorongást, rossz érzést, már-már dühöt okoz!
Mint pl. az, hogy egy hete meghívtam egy kis közös kajálásra két kolléganőmet, és egy volt kolléganőmet, mondván ez a nyugdíjas búcsúztató partym. Volt kolléganőmet barátnőmnek éreztem anno, majd megsértődtem valamiért, és megszakadt a barátság. Később annyiból helyreált, hogy tartottunk ugyan ezzel a társasággal egy közös szülinapi bulit, ami jól sikerült. Meg egy közös koncert is összejött. De volt olyan helyzet, amiből kihátrált az utolsó pillanatban. Mint most is. Megértem az indokait (munka), de valahogy fogadást mertem volna rá kötni, hogy nem jön el. Nekem meg ez rossz érzés. Én szégyenkezem miatta, hogy egy rendes, tisztességet bulit nem vagyok képes összehozni. Mindig is így volt. 

Most meg a másik. Mert nincs elég bajom a szorongásommal! Másik barátnő, akivel sok közös koncerten vettünk részt, utóbbi időben meg beszélgetéseket folytattunk, meghívott egy "titkos" születésnapi koncertre. Az ünnepelt kívánsága volt ez a koncert, de oda ugye rajongó tábor is kell!
Ment a szervezkedés. Erre most jött a hír, barátnőm covidos lett. Az eszem tudja, nem tehet róla, mégis dühös vagyok! Kirángat a komfort zónámból, és cserben hagy! Mert nekem nincs pofám már lemondani a dolgot. Talán jól sül el, ha Gábor haverom is jön. Ígérte, de ismerem őt is. Nagy esély van rá, hogy valami neki is közbejön. A többieket meg nem ismerem, nem tudok senkivel beszélgetni, úgy néz ki, a koncert is csak késő este lesz. Áh! Elment a kedvem az egésztől. 

Szabad jelzés

 Erősen közeledik az utolsó dolgozós napom. A kollégákat már az őrületbe kergetem, amikor azt számolgatom, hány nap van még ? Abból mennyi a délelőtt? Stb. Mert tegnap végre azt a napot is megértem, amikor utoljára kellett hajnal 3-kor felkelnem muszájból. Ez már fél lábbal a szabadság!

Amúgy a reggelem is jó volt. Megláttam Kicsirókámat a megállóban, és odamentem hozzá, hisz ez az utolsó alkalom, hogy arra jártam. Rövid, de kellemes (semleges) beszélgetés volt. De azzal, hogy odamentem, felvillantottam neki a zöld jelzést. Érezhette, hogy nem haragszom. A végén még fel is szólítottam, hogy jelentkezzen valamikor, mert sokat kéne beszélnünk!

Gőzerővel készülök Rómába. Költekezem Vettem bőröndöt, hátizsákot, cipót, szandált. Ja! Cipő...
Ma vagy egy órát válogattam a Deicman-ban, hogy a pénztárnál elővegyem a Humanic-os kuponomat. Vén bolond! :) Vissza is adtam a cipőt.
Kinyomtattam a beszállókártyát, jövő héten lehet majd a visszaútra is intézni. Eurót pont időben váltottam. A rákövetkező napon szálltak az egekbe az árak! 

Próbálom leküzdeni a szorongásaimat, és az ezzel járó hasmenést. Vannak már sikereim.

Megvilágosodtam

 Megvilágosodtam. Kicsit későn, de jobb, mintha soha. A fotózásról van szó.
Az internet tele van jobbnál jobb, szebbnél szebb fotókkal. Tagja vagyok több csoportnak ebben a témában, és követem pár fotóst munkásságát is. Kamaszkorom óta szeretnék jó képeket csinálni, de az amatőrségen sohasem jutottam túl. Először is a felszerelés hiánya miatt. (Soha nem tellett jobb gépre.) Másodszor azért, mert a technikai része nem nagyon érdekelt sokáig. 
Most van két gépem, kb ugyan azt tudja mind a kettő. Az egyiknek vannak olyan funkciói, amit olvastam ugyan, de még nem volt türelmem, meg kedve kipróbálni, kísérletezni vele.
Amire valójában rájöttem, hogy nem lenne szabad mások képeit nézegetnem! Mert a profit úgy sem érem utol, legfeljebb ötleteket merítek tőlük. Na meg irigykedem rájuk. 
A fotós csoportokban meg az amatőrök cseszik fel az agyam, a homályos, életlen, kompozíciót nélkülöző csinálmányaikkal. Hát még az, amikor az admin oda írja "szép fotó". Értem én, hogy a készítőjének élmény, és elismerésre vágyik (ki nem?), de akkor is...
Szóval: Maradok a saját kis világomban, a saját kis gépeimmel, a saját ízlésemmel, a saját normáimnak megfelelve. És ha így teszek, boldog leszek.

Semmi új

 Kerék pördült: alap állapot van. 

Most vagy azért szakítottam Kicsirókámmal, mert depressziós vagyok, és állandóan elsírnám magam, vagy azért vagyok depressziós, mert szakítottam vele, és ezért bőghetnékem támad úton, útfélen. Újból kéne citromfű kapszulát szednem. Tavaly télen nem volt rossz kedvem. A szorongásommal is kezdeni kéne valamit. Egyre rosszabb. Bár ma megúsztam pisi-kaki nélkül a harmadik oltást, és a bevásárlást. Már ez is valami! Egyre nehezebb bejárni dolgozni. Nincs kedvem. Valahogy még ki kéne bírni ezt a két hónapot.

Ahogy öregszem egyre jobban idegesítenek az emberek. Még a barátok is. Mogorva, magába forduló öregasszony leszek.

Költöm a cafetériát. Szép kártyára vettem önálló estre jegyeket. Aranyosi az egyik, Bödöcs a másik. Qrva drága, de nem kell messzire utazni. A szülinapi koncertemet, áttolták májusra. Sebaj. Viszont emiatt kellett a harmadik oltás, amit amúgy eszem ágában sem volt beadatni. Na meg Olaszország!!! Valahogy majd csak leszedálom magam, és barátságot kötök TenaLédy-vel, hogy feljussak egy repülőre. Onnan már nem lesz gond. Kimegyek, ha addig élek is, és élvezem két hétig Rómát, és barátnőm társaságát.

Kicsirókámra visszatérve: Oltári nagy barom volt, aki azt állította, hogy csak várni kell, és mindenki életében eljön az igazi! Lóf@szt! Itt vagyok 62 évesen, és soha nem volt úgy igazán boldog párkapcsolatom. Persze szerelmes voltam. Hatalmas lánggal égtem nem is egyszer. Csak épp senki nem táplálta a tüzet. Nem viszonozta az érzéseimet úgy ahogy az nekem jó lett volna. 
Az is lehet, ez van belém kódolva. Olyan faszikat szeressek, akiben csalódom, és kitartani mellettük a legvégső fájdalomig.